Arvisura

Néhány szó az Arvisurákról

A hun-magyar őseinknél és más rokon népeknél is az volt a szokás, hogy a legfontosabb eseményeket mindig lejegyezték, hogy az utókor számára az örök tanulságul megmaradjon. Ezeket az eseményeket mindig csak 10, 20, sőt 30 évvel később örökítették meg azért, hogy ekkorra ezek már teljesen tárgyilagosak és tényszerűek legyenek. Így már talán érthető, hogy ennek a gyűjteménynek miért éppen Arvisura, azaz igazszólás a neve.

Az Arvisurák rovásírással kerültek lejegyzésre, általában agyag vagy fémlapokra, azokat a példányokat pedig, melyeket a távolabbi utókornak is meg kívántak őrizni, többnyire aranylapokra rótták. A rovást csakis erre speciálisan kiképzett rovósámánok végezhették.

A rovásokat tartalmazó lapokat mindig az un. Beavatott Központokban őrizték, melyek mindig jól elrejtett helyeken voltak, tehát beavatatlan személyek soha nem férhettek hozzá. Egykor ilyen szellemi központ volt többek között a mezopotámiai Nippur, az egyiptomi Karnak, Hetevarett, majd ezek veszélybe kerülését követően Ordosz, vagy a mai Tbiliszi környékén fekvő Magyarka. Később, Atilláék Kárpát-medencébe történő visszavándorlását követően egy ideig országunk területére, Buda földalatti világába menekítették az ordoszi szellemi központot, s itt őrizték egészen István király uralkodásáig. A kereszténység felvételével azonban idegen papok árasztották el országunkat, akik a pápa dekrétumaira nemcsak hogy megsemmisítettek szinte minden ősi magyar emléket és rovásírást, de sajnos a szellemi központ kincseinek megszerzésére is erősen fájt a foguk. Ezért István parancsot adott unokaöccseinek, András, Béla és Levente hercegeknek, hogy az Élet Templomának kincseit menekítsék ki Ural-Budára a rokon manysikhoz. A manysik pedig eleget is tettek a feladatuknak, s nagyon hosszú évekig őrizték azokat. Azonban a sámánhit szerint a világhónapok váltása idején (2160 évenként) az egyes rokon népek át kell, hogy adják egymásnak a szellemi központ őrzésének feladatát és a rovásírás jogát, így az akkori manysi sámán, Szalaváré Tura a II. Világháború idején egy partizán egységhez beállva, eljött Magyarországra, s megkereste az erre legalkalmasabb beavatottat, aki Paál Zoltán, ózdi vasgyári munkás lett.

Paál Zoltán is eleget tett feladatának, éveken keresztül írta az Arvisurákat. A kéziratok kiadásával többször és több helyen is próbálkozott, de ez csak halálát követően került nyomtatásra. (A Püski Kiadó jóvoltából az alternatív könyvesboltokban ma is kapni lehet).

Forrás: arvisura.van.hu