Felemelkedett Mesterek

Fehér Testvériség

Létezik az univerzumban egy közösség, amelyben Mesterek munkálkodnak. Ez a Nagy Fehér Testvériség Páholy, a Nyugati Szentek és Keleti Adeptusok szellemi rendje, akik újra egyesültek az élő Isten szellemével. Ők azok, akik a szellem síkjain laknak, Isten Királyságában (Isten Tudatának Királyságában), és tanítják a nem felemelkedett lelkeket éteri síkon, az éteri templomaikban. Azokat nevezzük Felemelkedett Mestereknek, akik a testvériség legfelsőbb céljaival az Isten-Atya vezetése alatt egyesültek, és az égi seregeket is vezetik, és akik még a fizikai életükben nagyban hozzájárultak a tanításokhoz, tudományokhoz, művészetekhez és gazdaságokhoz minden nemzetben és minden időben, valamint, akik a megtestesülés után is folytatják az emberek lelkesítését. A szó "fehér" (Testvériség) nem a fajt jelenti, hanem a fehér, tiszta aurát, amely körülveszi formájukat. A Fehér Testvériség magába foglalja a Felemelkedett Mesterek, nem felemelkedett cséláit (tanítványait) is. A Fehér Páholy Mesterei, az emberiség idősebb testvérei. Olyan fogalom ez, amely különös varázzsal hat az emberi szívre, és az minden róluk szóló hírt üdvözöl.

Mester - Adeptus

A teozófusok által használt "Mester" kifejezés, olyan emberi lények megnevezése, akik befejezték emberi evolúciójukat, és elérték az emberi tökéletességet, semmi több tanulnivalójuk nincs, elérték azt, amit a keresztények "üdvözülésnek" neveznek.

Tulajdonképpen, ez a reinkarnáció alóli felszabadulást jelenti, és biztosítást az evolúcióban való minden bukási lehetősége ellen. Az evolúció, magában foglalja az öntudat fokozatos kiterjedését, valamint a javított anyagi formákban való megtestesüléseket, ami a "Mesteri" állapot fogamzásának alapfeltétele. A tökéletességet, melyet a fejlődés során, minden emberi lény elérhet nyilvánvalóan nem lehet megvalósítani egy rövid emberi élet alatt. Egy ilyen hosszú evolúció csúcsán áll a "Mester" megtestesítvén magában az ember lehető legmagasabb értelmi, erkölcsi, és szellemi fejlődésének eredményét. Megtanulta mindazon leckéket, melyeket az emberiség még most ismer meg, övé mindazon tapasztalatok értéke, melyeket a világ megadhat. Ezen a ponton túl, már az evolúció: ember feletti.

A Mester olyan emberi lény volt, akiben a benne rejlő isteni lény, fokozatos és lassú fejlődés után kibontakozott. Ez azt jelenti, hogy a Felemelkedett Mesterek kezdetben ugyanazon az úton haladtak, mint más emberek, csak később neki indultak a meredekebb lejtőnek, amely az ember fejlettségéhez vezet. E mesteri magasztos állapotban, az ember eléri a tökéletesség elérhető fokát. A gondolatnak, hogy e nagy lények, tökéletesedett emberek, csak az emberi elme korlátai szabnak határt. Az ilyen lények létezése, az evolúció tanának elfogadása mellett egészen természetes - ők szükségképpen a legmagasabb "termékei" az evolúciónak. Mivel a Mesterek is jártak azon az úton, amelyen mindannyian haladunk, ezért nem csodaszerű az ő útjukon való haladás, sőt mindenki számára hozzáférhető. A buddhisták asheka-nak nevezik - szó szerint "nem tanítvány" - mert már nincs mit tanulnia, a természet emberi birodalmainak lehetőségeit kimerítette. Örökké a nirvána fényében van, még ébrenléti tudatában is, ha esetleg azt választotta, hogy a földön marad fizikai testben. Amikor fizikai testén kívül van, még magasabbra emelkedik, pontosan a monádi síkra, ami azt jelenti, hogy nemcsak a szavainkon, de gondolatainkon is túlra.

Az Adeptusnak megvan az a képessége, hogy megkapjon bármilyen tudást, amit akar, szinte egy pillanat alatt. A Mesternek nincsen szüksége arra, hogy minden tudást a "saját agyában" tároljon, ahogyan mi tesszük, viszont képes bekapcsolni egy bizonyos képességet bármilyen kívánt dolog eléréséhez, és ennek a képességnek a használatával ott, és akkor mindent megtudhat az adott dologgal kapcsolatban.

Nem kell, hogy behatóan tanulmányozzon egy tárgykört, viszont ráirányíthatja mindent látó szemét az adott tárgyra, és azután a maga módján magába szívja a tudást. A buddhikus (tiszta értelem) képességgel, ami a Mester képessége - többé nem szükséges kívülről adatokat gyűjteni, hanem a Mester csak becsatlakozik bárminek a tudatába, legyen az ásvány, növény, vagy akár angyal, és megérti azt belülről. Ők a vallás világában géniuszok, és miután az egyetlen és örök fény, mely bevilágítja az egész világot, mindenki szívében benne él, ezért meg is nyilvánulhat minden embernél. Mindannyiunkban egy, és ugyanaz az örök világosság lakik.

A Felemelkedett Mester már nagyot haladt az úton, és sok beavatáson ment keresztül, ami által öntudatossága egyre tágult. Ma már nemcsak a mi világunkat öleli fel tudása, hanem felnyúlik azokba a világokba is, amelyekben a Szellem honol. Az Adeptus úgyszólván kigyomlálta magából az alsóbb ént, és nem magáért él, hanem mindenkiért. Egyetlen indító oka, a fejlődés segítése, vagyis elősegíteni, hogy minden összhangban együttműködjön a fejlődést irányító Logosszal. A második legkiválóbb jellemvonása, a mindenoldalú fejlettsége. Tehát az Adeptus minden oldalú ember, kinek odaadása, szeretete, rokonszenve és együttérzése tökéletes, míg ugyanakkor értelme sokkal nagyobb, semhogy felfoghatnánk, spiritualitása pedig csodálatos és Isteni. Magasan kiemelkedik Ő az összes emberek közül, akiket ismerünk azáltal, hogy teljesen kifejlett.

A Mesterek munkája

A lelkek túlnyomó többsége fél-öntudatosan álmodozik. A többség még nem eléggé határozott, még a birtokában lévő tudatosságban sem, hogy megértse a fejlődés célját, illetve törvényeit, amelyben részt vesz. Ha a személyiség emelkedik a lélek felé, ezt az "ébresztő" folyamatot nagymértékben elősegítik a Bölcsesség Mesterei, akik a napfényhez hasonlóan árasztják ki szellemi erejüket a Törekvő felé.

A Mesterek munkája általában a mentális síkon megy végbe, még inkább a kauzális síkon, ahol az egyéniségre, vagyis a lélekre közvetlenül lehet hatni. Erről a síkról záporozzák le a legnagyszerűbb szellemi befolyásokat a gondolat világára, innen ösztönzik a szellemi növekedést azáltal, hogy megvilágosítják az értelmet, és megtisztítják az érzelmeket, valamint inspirálják a különféle nagyszerű, és jó hatású mozgalmakat is.

Ahogyan a nap sugarai egyetlen központból mindenhová eljutnak, és minden, amit elérnek saját természete szerint használja azokat, ugyanígy a Felemelkedett Mesterek azok, akik minden embert fénnyel borítanak be, és aminek szétszórása a feladatuk. Mindenki annyit használ belőle, amennyit képes feldolgozni, és ennek következtében növekszik és fejlődik. Az emberek kauzális testének növekedésében, és fejlődésében így nagy segítség a Mesterek munkája, mert ők sokkal inkább a kauzális testben lévő Én-ekkel (lelkekkel) foglalkoznak, mint az ember alsóbb tudathordozó eszközeivel, ami az alsó mentális, asztrális és fizikai testeket jelenti, összességében pedig a személyiséget.

A mennyei világ legnagyobb dicsősége a szolgálat dicsőségében rejlik, azok, akik befejezték a mentális fejlődést (Felemelkedett Mesterek), ők a források, amikből az erő folyik ki azokra, akik még kapaszkodnak felfele. Innen, a mentális világból, gondolatok által adják a közvetlen tanításokat azoknak a tanítványoknak és törekvőknek, akik eléggé haladottak ahhoz, hogy ilyen módon elfogadhassák, mivel innen sokkal készségesebben és tökéletesebben lehet információt közölni, mint az alsó síkokról. A Mester tanításai leginkább a lelkiségre - ami a kauzális síkon található - van hatással, ezért az elvekben gondolkodás lesz jellemző az egyénre. Az eddigiek alapján joggal merülhet fel egy igen fontos kérdés, ami az ezoterikus gondolkodó eddigi ismereti alapján nem tűnhet egyértelműnek. A lélek fejlődéséről a tanok többsége úgy szól, hogy amikor a lélek felszabadította magát, és kilép az egyéni karma kötelékéből (nem kell neki inkarnálódnia többé), belép az Istennel való egyesülés valamiféle üdvösségébe - egyesül a Teremtővel - és nagy boldogságban él tovább... Ki kell ábrándítanom e tévhitben élőket, mert ebben az esetben a lélek csak a fizikai testet-öltés kötelezettségétől szabadul meg.

Amikor a lélek felszabadította magát az újraszületések kötelékéből, vagyis az egyén számára kiszabott fejlődési munkát befejezte, eléri a Bölcsesség Mestereinek színvonalát, következésképpen Felemelkedett Mesterré válik. A Mester lemond a Nirvánáról (felszabadulás üdvösségéről) azért, hogy sok millió embertársáért, aki még a sötétségben küszködve törekszik a felszabadulás felé, továbbra is munkálkodjon - és mindezt teszi az emberiségért. Tehát az újraszületések alól felszabadult lélek számára, nem az az örök boldogság állapota következik, amit az ember a földön végzett jó cselekedetei miatt jutalomból a mennyek országában semmit tevéssel tölthet. Sokkal nagyobb, összetettebb, és felelősségteljesebb munka vár a lélekre Mesterré válása után, mint azt a személyiség tudatú ember gondolná. Ezek a tökéletessé vált emberek, rang szerint elosztott munkát végeznek, és szervezetet alkotnak, amelynek a neve a Nagy Hierarchia, és amelybe beletartozik a már az előzőekben említett Fehér Testvériség is.

A Mesterek képességei nem egyformák, mivel már néhányan korszakokkal ezelőtt érték el a felszabadulást, míg mások csak a legújabb időkben, így az előbbiek mögött hosszabb munka, és nagyobb tapasztalat áll. Azonban mindnyájukat egy akarat egyesít: szolgálni Isten tervét, az emberiségért. Ők a fejlődés során az emberfaj virága, minthogy tudatuk állandó kapcsolatban van az Istenivel. Hét temperamentum, vagy cselekvési forma szerinti típusuk van, ennek a hét típusnak a Teremtő Hét Sugár a neve.

Röviden megfogalmazva: Teremtő sugárnak azt nevezzük, amikor az Isten megnyilvánul, s ekkor ezt a hét sugarat használja az akaratának a kinyilvánítására. Tehát a Teremtő, a mi hét dimenzionális rendszerünkben, hét sugáron keresztül fejezi ki akaratát. Ez az a hét erő, amely a Teremtőnek hét minőségét fejezi ki, valamint az akaratát közvetíti a világmindenség bármely formájára, és anyagára.

A Mesterek munkájának hatalmas része messze túl a fizikai szinteken zajlik. Az Adeptusnak foglalkoznia kell a fejlődés valamennyi különböző szintjével és formájával, nemcsak az emberiséggel, hanem az angyalok vagy dévák nagy birodalmával, a természetszellemek különböző osztályaival, az állatokkal, a növényekkel, az ásványokkal, az elementálok birodalmaival, és sok mással, amikről az emberiség eddig még semmit nem hallott.

A Mesterek gyakran használják ki a különleges alkalmak és helyszínek előnyeit, ahol valamilyen magnetikus központ található. Ezeken a helyszíneken általában, valamilyen szent ember élt és meghalt, vagy egy ilyen ember valamilyen ereklyéje teremt megfelelő légkört ahhoz, hogy ők kihasználják e körülmények előnyeit, és úgy intézik, hogy saját erejüket a már készen álló csatornák mentén sugározzák le. (Pl. Indiában Sathya Sai Baba - St. Germain Mester) A nagy Adeptusok, nemcsak remeték, akik magányban meditálva árasztják a békét és áldást, hanem sokkal inkább a fejlődési folyamat irányítói és kivitelezői, akik isteni irányítás alatt dolgoznak az emberiség üdvére.

A teozófus mindig az "Isteni Terv"-ről beszél, és ezalatt a fejlődés folyamatának tervét érti, amit a Logosz (Isten) megfogalmazott, és amit küldöttei - akik maguk is az Ő kisugárzásai - folyamatosan megvalósítanak. Az Adeptus tehát a tökéletességet elért ember, aki felszabadult tudatát a Logosz tudatához, az Istenség óceánjához kapcsolta, így bizonyos értelemben Ő az Avatára*, aki leszállt a magasságokból. Még magában hordja az ember minden jegyét, emlékében a múlt küzdelmeit, de mindezt az Isteni Tudathoz kapcsolva, ami az övé is. A Mester nem csupán az Istenség egy részének megtestesülésében, hanem az emberi együttérzésben is végtelenül tökéletes.

A Mesterek teste

Mivel egy Mesternek már nincsen ledolgozandó karmája, ezért nincsen szüksége a fizikai testben való megnyilvánulásra sem. Ez azonban nem azt jelenti, hogy egy Felemelkedett Mester nem is nyilvánul meg sűrű testben a földön. Csakis akkor vesz fel fizikai formát, amikor Ő szükségét látja, és ez a teste kizárólag már csak egy eszköz. Nem több mint egy érintkezési pont a fizikai síkkal, egy szerszámként kezelt test, amire a Mester munkájához van szükség, és amikor elvégezte a feladatát, egyszerűen leveti a fizikai testet.

Az Adeptusok valódi testét - kauzális test* - bemutatni lehetetlen. Emberi szavak kifejezésével, és a színek fizikai világban lévő ábrázolásával sem lehet elég méltóképpen bemutatni, azt a gyönyörűséget, amit a Felemelkedett Mester valódi testének látványa nyújthat az emberi szemnek. Ez a látvány csak az igazi tisztánlátóknak adatik meg, akik megközelítően sincsenek annyian, mint ahány ember annak nevezi magát!

Az Adeptus esetében a kauzális test mérete hihetetlenül megnövekedett, a Naphoz hasonló tündökléssel ragyog, káprázatos szépsége minden képzeleten messze túl van. A formák és a színek szépségére nincsenek szavak. Ha egy Adeptus úgy dönt, hogy testet ölt a fizikai világban, akkor első látásra ugyanaz a fizikai jelenség tárul elénk, mint bármelyik embertársunk láttán. Természetesen mégis van különbség, nem is akármilyen, hiszen a Mester megjelenése mindenkor hatásos, nemes, méltóságteljes, szent, és derűsen nyugodt, és a vele találkozónak szinte lehetetlen fel nem ismernie azt, hogy egy kiváló ember közelében van.

Ezek az Isten Emberek tökéletesen szép külsővel rendelkeznek. A fizikai testük a szó teljes értelmében tökéletes, mert teljesen az egészség törvényeinek engedelmeskedve élnek, és mindenek fölött azért, mert soha semmin sem töprengenek. Az Adeptusnak rendszerint nemcsak a jelenlegi teste fenségesen szép, hanem mindegyik későbbi testet öltésnél használandó új teste általában hajszálpontos másolata az előbbinek - eltekintve némely fajbeli és családbeli különbségtől.

A Mester és a Tanítvány

Kevés ember tudja felfogni, hogy mi az, amit kér, amikor azt óhajtja valaki, hogy egy Mester a figyelmét felé fordítsa, és tanítványává is fogadja. Mindazoknak, akik azzal a kéréssel fordulnak a Mesterek felé, hogy tanítványokká lehessenek, elsőként meg kell kísérelniük megérteni az erőnek, és a munkának azt a csodálatos jellegét, és azoknak a Lényeknek a nagyszerűségét, akikkel az ember összeköttetésbe szándékozik lépni.

Ahhoz, hogy egy Mester tanítványául fogadjon valakit, jó néhány feltételnek meg kell felelnie a törekvőnek. Nem azért, mert az Adeptus válogatós, és kivételezik, hanem azért, mert a Felemelkedett Mester a rendszer Logoszának munkájáért él, és azoknak közülünk, akik hozzájuk akarnak közeledni, meg kell tanulniuk hasonlóan cselekedni, és csak a Teremtői munkáért élni. Akik ezt teszik, bizonyosan magukra vonják a Mesterek figyelmét, akik meg fogják tanítani őket, a világra segítséget és áldást bocsátani.

Elsősorban a szeretet tüzében égő szív az, amely után a Mesterek néznek, amikor tanítványaikat az emberek közül kiszemelik. A szeretet lángját keresik, mely bevilágítja az emberi önzés, és küzdelem sötét éjjelét. A szeretet olajából táplálkozó, lángoló szívet keresi a Mester, és ha megtalálja valakiben, akkor tudja, hogy tanítványainak száma megszaporodott.

A tanítványsághoz azonban nemcsak hosszú az út, hanem elég göröngyös is. Ismételten felhívom a figyelmet arra, hogy a Mester nem a személyiség tanításával foglalkozik elsősorban, hanem a lélek előrehaladását segíti. Pontosabban megfogalmazva, csak az a Törekvő számíthat a tanítványság elérésére, akinek a lelkisége a tudat-kibontakozás hosszú folyamata során eljut arra a fokra, ahol világosan felismerhető, hogy nem önmagáért, hanem másokért akar élni.

A lélek ekkor az a földi testben élő, eszményekért lelkesülő férfi vagy nő, aki bár gyakran elárulhatja eszményeit, végérvényesen sohasem mond le róluk, még szenvedés és megaláztatás árán sem. Ha már a személyiséget a lélek is irányítja, akkor válhat alkalmassá arra az ember, hogy a LÉLEK életébe belépjen Valaki, aki tudatának kitágítását a megvalósulás további magaslataira vezérli. Ez a Valaki, a bölcsesség egy Tanítómestere, aki életről-életre figyelemmel kísérte a lélek küzdelmeit, hogy miként akart hű maradni eszményéhez, és most azért jön, hogy szorosabb kapcsolatot teremtsen a lélekkel, mint a Mester a Tanítvánnyal.

Mindig a Mester választja a tanítványt, és nem a tanítvány a Mestert. A tanítványságnak több fokozata van, de itt most csak a próbatanítványsággal és a tanítvánnyá válással foglalkozunk.

A próbatanítványság

Amint az ember értelmi, erkölcsi és szellemi természete kifejlődik, mindinkább ráeszmél az emberi élet céljára, és mind jobban vágyódik arra, hogy ennek a célnak saját személyében is megfeleljen. A sokszori vágyakozás a földi örömök után, amelyeknek birtoklását teljes csömör követi, lassanként megtanítja őt a föld legdrágább javainak mulandó és elégtelen voltára. Olyan gyakran törekedett valami felé, hogy elnyerte, örömét lelte benne, kielégítette magát vele, és végül megcsömörlött tőle, mert már elégedetlenül fordul el attól, amit csak a föld nyújthat. Az ember rájön, hogy ezek a földi örömök csak illúziók, ami nem egyéb, mint káprázat. A próbatanítványi ösvényre lépő embernek, teljesen mentális és erkölcsi természetű feladatot kell végeznie. Már a nevében is benne van (próbatanítvány), hogy valamiféle próbákat kell kiállnia az embernek.

A tanítvány próbatétele, azaz kipróbálása abban áll, hogy megvizsgálják, mennyire tud a jelölt a karmikus megrázkódtatások közepette is helytállni, és önzetlenségéből mit sem veszíteni. Kipróbálják arra nézve is, hogy mint munkás tud-e eléggé alkalmazkodni a Mester tervéhez. Mert, ahogy már volt róla szó, a bölcsesség mindegyik mestere nagyszámú tevékenységnek a központja, és ezeknek előmozdításával járul hozzá a maga részéről a Logosz Tervéhez.

A törekvőt tehát nem annyira azért teszik próbára, hogy a Mestertől tudást nyerjen, hanem inkább azért, hogy a Mester munkájában megfelelő segéderővé képezze ki magát. A próbatanítványnak késznek kell mutatkoznia arra, hogy tanulótársaival együttműködjék, és minden tekintetben be kell bizonyítania, hogy a munka eszménye fontosabb neki, mint saját személyes kielégülése. Ha valaki saját erejéből, teljes mértékben felhasználta az általános segítséget, amelyet a hit által, a filozófiai tanokból nyerhet, és a fejlődés előretörõ hullámának első vonalaiba küzdötte fel magát, ha szerető, és önzetlen segítségre kész, akkor magára vonja az emberiség éber szemű őrzőinek különös figyelmét, akik többször is alkalmat adnak neki, hogy megvizsgálják erejét, szándékát, és felkeltsék intuícióját.

Amint rálép az ember erre az ösvényre, próbatanítvánnyá, csélává lesz. Ez annyit jelent, hogy az egyik Mester gondozásába veszi, és úgy tekinti, mint aki keresi tanítóját, hogy az vezesse lépteit a felszabadulás felé vezető keskeny, és meredek ösvényen. Ez a tanító már az ösvény kezdeténél várja őt, és bár az újonc nem ismeri Mesterét, a tanító ismeri, látja küzdelmeit, irányítja lépteit, és olyan körülmények közé vezeti, amelyek legjobban szolgálják a tanuló fejlődését. Több olyan képességet határoztak meg, amelyet a próbatanítványnak meg kell szereznie, amely a Nagy Testvériség bölcsessége szerint az igazi tanítványság feltétele.

Ezeket azonban nem kell teljes mértékben megszerezni, elég ha csak törekszik feléjük a tanítvány, mert ahogy fejlettebbé válik a cséla az idő során, úgy ezek a képességek is egyre kifinomultabbá válnak.

  • A tanítvány meg tudja különböztetni a látszatot a valóságtól. Ez már derengett a tanítvány elméjében, hiszen voltaképpen ez vonzotta erre az ösvényre.

  • A külső dolgok iránti közömbösség. Ez azt jelenti, hogy természetszerűleg nyomon követi a megkülönböztető képesség kifejlődését, amint értéktelenségüket felismeri. Vagyis megtanulja, hogy a minden életkedvét el rabló fásultság abból az állandó csalódásból származott, amelyet a látszatdolgokban való kielégülés utáni vágy okozott (pl. pénz általi gazdagság, hatalom, szex stb.), holott csupán a valóság elégítheti ki az emberi lelket. A megkülönböztető képesség fejlődését nagymértékben elősegíti a tanítvány körülményeinek gyors változása, aminek az a célja, hogy hatalmas erővel nehezedjék reá a világi dolgok változékonysága.

  • Tudnia kell uralkodni gondolatain. Rendszerint nem mi irányítjuk gondolatainkat, hanem a gondolataink uralnak bennünket. A gondolat az úr, és a gondolkodó a szolgája. Az, aki gondolatain uralkodni tud, egyszerűen kizárja a bántó gondolatot, melynek senki sem veszi hasznát.
  • Az ifjú Csélának belső önuralom mellett a külső önuralomra is szüksége van, ami annyit jelent, hogy szavaira és cselekedeteire éppoly szigorúan kell ügyelnie, mint gondolataira. Urald nyelvedet! Elsőrendű fontosságú arra nézve, aki az úton akar haladni, hogy soha barátságtalan, vagy hirtelen szót türelmetlenül ki ne ejtsen. Nyelvünk nem arra való, hogy másokat megsebezzünk vele! Annak, amivel sebezni lehet, nincs helye a szeretet birodalmában.

  • A tanítványság jelöltje igyekszik magában kifejleszteni azt a fenséges, és nagy hatású erényt, amelyet a másokkal való türelmességnek, toleranciának hívnak. Elfogad minden embert, és a létezés minden formáját, úgy ahogy van, anélkül, hogy azt kívánná, bárcsak más lenne, az ő egyéni ízlése szerint. Megtanulja tisztelni a bölcsességet, amely meghatározta és irányítja a világrendet, és megtanulja, hogy nyitott szemmel és derűsen nézze, a még tökéletlen részeket, amint részéletük lassú kimunkálásán fáradoznak. A türelmesség gyakorlása nem az, amikor így vélekedik valaki: "Nekem úgyis igazam van, te csak menj az utadon, tudom, hogy nem értesz a dologhoz, és ugyan miért bajlódjak veled." Ez nem türelmesség, hanem megvetés. A valódi TÜRELMESSÉG elismeri, hogy mindenkinek joga van úgy gondolkozni, ahogyan az illető azt helyesnek véli. Senkinek sincs joga mást meggyőződésének kialakulásában megakadályozni. Tudjuk, hogy a minden emberben lakozó Szellem azon igyekszik, hogy kifejlessze mindenkiben azt, ami a magasztos céljai eléréséhez szükséges. Ne akarjunk diktálni, és bárkit befolyásolni olyan irányba, hogy kijelöljük az utat más ember számára. Az igazi türelmesség tehát mindig tiszteletben tartja az egyénnek azt a jogát, hogy sorsa felett rendelkezzen, és mindig kész segíteni, ha segítségét kérik, de soha nincs megsértve, ha visszautasítják azt. Egy iszákos, aki alantasabb természetének uralma alatt a szenvedés ábécéjét tanulja, éppoly hasznos dolgot cselekszik a saját fejlődési fokán, mint a szent a magáén, aki a földi iskolának éppen utolsó leckéjét fejezi be, és igazság szerint egyiktől sem lehet többet követelni, mint amennyire képes. Az egyik még óvodás, és szemléltető leckét tanul, a másik immár készen áll arra, hogy elhagyja az egyetemet, és a diplomát akarja elnyerni. Mindketten koruknak és fejlődési fokuknak megfelelően helyesen cselekszenek, és mindegyik a saját helyén megérdemli a segítséget, és a rokonszenvet. Ez nem más, mint az okkultizmusban "TOLERANCIÁNAK" nevezett képesség leckéje.

  • Ki kell fejlesztenie a tanulónak a "kitartás" képességét is, amellyel derűsen visel el mindent, semmiért sem méltatlankodik, és határozottan, tétovázás nélkül tör célja felé. Ez az a nagy erény, amely bennünket tűrni képesít. Megóv a bátortalanságtól, a nehézségek láttára sem ijedünk meg tőlük, hanem megküzdünk velük. Nem riadunk vissza az akadályoktól, hanem elhaladunk fölöttük.


  • Elengedhetetlen a hit. Az a sok nehéz küzdelem, amelyek a karmikus kötelezettségek miatt lerovandók, fogják kifejleszteni a tanítványban önmagában, és a Mesterében való hitet, és a megingathatatlanul erős és derűs önbizalmat. Megtanulja, hogy megbízzék Mesterének bölcsességében, szeretetében, erejében, és kezdi felismerni, a saját szívében lakozó istenséget, amely képes arra, hogy minden dolgot magának alárendeljen.
  • Amint a fenti mentális tulajdonságokat valamennyire már elsajátította a tanuló, úgy szüksége van még egy képességre, és ez nem más, mint az a mély és erős vágy a felszabadulásra, ami a lelkének sóvárgása az istenséggel való egyesülés után. Ez az egyesülés utáni vágy, ami az emberi természetet teljesen átalakítja, végtelen szeretettel tölti el minden iránt, végül istenivé avat, és megismerteti velünk a tulajdonképpeni végcélt, amely felé haladnunk kell.


Ha mindezeket - nem is teljes tökéletességgel - elsajátította, és kifejlesztette magában a próbatanítvány, legalább olyan mértékben, hogy ezeknek az erényeknek a nyomai jellemében tükröződnek, és a mindennapi életében kifejezésre jutnak - akkor készen áll a Tanítványságra, és az ezzel járó első beavatásra. Mestere elvezeti őt a kapuhoz, amelyen ha zörget, úgy az megnyílik számára.

Láthatjuk, hogyha azt szeretnénk, hogy egy Felemelkedett Mester figyelemmel legyen felénk, azért csakis mi tehetünk valamit. Mindenki előtt ott van a lehetőség, és csakis rajtunk múlik, hogy milyen megfontolásból éljük életünket. A Felemelkedett Mester soha nem utasítja el senkitől a segítséget, ugyanakkor tiszteletbe tartván az emberek szabad akaratát, nem is avatkozik be akarata ellenére senkinek sem az életébe.

A szellemvilág néha tiszta kedvességből, és együttérzésből küld számunkra kemény leckét. Gyakran ezek a leckék, egy rejtvényfejtő kulcsok, amelyeknek egyáltalán nincs könnyen felfedezhető szellemi tartalma a mindennapi életben. Ezek csupán apró jelek, hívogatások, ébresztgetések. Mindenki megfigyel szokatlan eseményeket, de nem biztos, hogy jeleknek tekinti, sőt még csak nem is gondolkodik rajtuk, csak tapasztalja a megtörténtüket, majd megfeledkezik róluk.

Jelenleg már társadalmunk minden korábbit meghaladó figyelmet fordít a természetfelettinek nevezett eseményekre. Ilyenek pl. az angyalok jelenlétének érzete, az aurák és a mennyei fényességek látványai, vagy akár egy Felemelkedett Mesterrel folytatott "kommunikáció". Sajnos azonban addig nem tudja az ember megfejteni a jelek rejtett tartalmát, amíg nem kéri az értelmét! Ne várjuk, hogy a szellemvilág könyvet írjon nekünk, és még fel is olvassa azt! Azt javaslom, hogy közeledjen mindenki akarata és belátása szerint a Felemelkedett Mesterekhez, és majd magától rájön, hogy miért csakis őket illeti meg a "MESTER" megszólítás.

Ha egy Adeptust megkérünk a segítségre, természetesen az nem marad válasz nélkül, de nem jelenti azt, hogy a Mester a zsebünkben van, és az a Tanító most már csak velünk foglalkozik. A Felemelkedett Mester mindenkié! A Tanítóval való kapcsolattartás legjobb módszere, ha elsőként megismerjük a sugarát, amely a Mester energia minőségéről azonnal sok mindent elárul. 

Forrás: logoszvilag.hu



Lélekmozaik
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el